GIPSZBE ÖNTÖTT TUDÁS

A Budapest Székesfővárosi Iparrajziskola (1886–1945) egykori gipszgyűjteménye

A 18–19. században a gipszminták rajzolása nemcsak az akadémikus gyakorlat, hanem az általános és az iparrajzoktatás szerves része is volt. A gyakorlati rajzoktatás szempontjából a gipszminták rajzolását a tanmenetben a mintalapok utáni rajzolás előzte meg és az élő modell utáni rajzolás követte. …

további információ a kiállításról ▶

Megnyitó: 2017. október 4-én szerdán 18:00 órakor

Megtekinthető: 2017. október 4-től - október 25-ig
a FUGA Budapesti Építészeti Központban
(1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 5.)



EZT ÍRJÁK RÓLUNK…

„Nádas Eugénia nagynénémmel akkor már (~1914., kiskepzo.hu) majd egy éve dúlt a szerelmük, de még eljegyzésre sem gondolhattak. A nagyapám hallani nem akart a vékonydongájú fiatalemberről. Városszerte híres szépségű lányát nem fogja egy vagyontalan frontorvoshoz adni. Özsi ügyesen rajzolt, … , majd saját elhatározása alapján Eugenie az Oroszlán utcába, az Iparrajziskolába ment, pontos nevén a Székesfővárosi Községi Iparrajziskolába, ahol az ötvösmesterséget akarta kitanulni. Kitanulni, ez volt rá a pesti nyelvben a formula. Már a tizennyolcadik században működött rajziskola Pesten, erre a hagyományra épített az új iskola, s ugyanakkor erős szakmai és személyes kapcsolatban állt a hozzá megszólalásig hasonló bécsi rajziskolákkal, a Fachschule für Zeichen und Malereijal és a Kunstgewerbeschuléval. Ezek az iskolák a díszítés és a lakberendezés feudális privilégiumát bontották le a polgárira. A művészetek popularizációs folyamatának talán a biedermeier volt a legelső stiláris állomása, egyszerű volt, igényes, alkalmas a tömeges termelésre. Az iskola különböző művészeti szakmákban mesterlevelet adott a jobbára jó polgári házakból származó hallgatóknak, azaz olyan szakképesítést, amivel megspórolta nekik a nyűgös tanoncéveket és a végtelenbe nyúló segédéveket. Özsi nagynéném ebben az iskolában ismerkedett meg Gráber Margittal, és kivételes barátságuk egy életen át elkísérte őket. Gráber azt írja Emlékezések könyve című emlékiratában, hogy egészen addig, amíg az Oroszlán utcai iskolába nem került, minden iskolában unatkozott. Azóta átkeresztelték az utcát, művészeti gimnázium lett az iskolából, mégis minden ugyanolyan maradt, azonos egykori önmagával. Mikor legutóbb ott járt, írja, ugyanolyan kislányok nyüzsögtek a folyosókon, amilyen ő maga volt hajdanán; olyan hosszú lábú tanárok között, amilyenekbe az ilyen kislányok mindig is szerelmesek.

Ebben az iskolában nem kellett padban ülniük. A modellt ülték körül. Tárgyak fölé hajoltak. Valamennyien szerettek rajzolni, ám szorgalmukat senki nem tartotta számon, akkor lógtak az órákról, amikor jólesett nekik. Mikor végre-valahára vége volt a télnek, hirtelen szép idő lett, kiszökdöstek, hogy propellerezni menjenek a közeli Dunára, vagy kiállításokat nézni, csónakázni a távolabbi Városligetbe. A propeller kis fehér hajócska volt, utasokat vitt a folyó egyik partjáról a másikra. Amit festészetről iskolában egyáltalán meg lehet tanulni, mégis itt tanulta meg, írja Gráber. Jó tanáraik voltak, kivált Vesztróczy Manó, egy festőnek sem utolsó művésztanár. Tőle tanult a képi viszonylatokra figyelni, a képszerkezetre, a színek összefüggéseire és még sok minden másra is. Világító zöldekkel festett tájképeiről azért emlékezik meg szívesen, mert a művészettörténet megfeledkezik róla. Esténként a testvérei, akik egyetemekre jártak, magukkal vitték a Galilei Kör előadásaira. A kör minden március tizenötödikén nagy ünnepséget rendezett a pesti Vigadóban. Ady minden évben verset küldött az ünnepségre. Őt pedig az a megtiszteltetés érte, hogy 1912-ben megtervezhette a programfüzet fedőlapját. Gráber Margit az én képi szemléletem kialakulásában is fontos személy lett, s az egykori Iparrajziskola hagyománya szintén szerepet kapott a fotográfiai képzésemben. Mindezt csak azért mondom el, hogy lássék, miként rakódnak szépen egymásra a különböző rétegek az életemben.

Olyan ez, mint egy keresztrím, s a dolgok többsége így működik.

Az ostrom után Szépmíves Líceumként indult újra az egykori iskola, s amikor 1950-ben Képző- és Iparművészeti Gimnáziummá alakították, a művészeti szakképzést áttelepítették egy vigasztalan küllemű, brutálisan átépített Práter utcai proletárházba. A képzésnek azonban megmaradt a szakmailag igényes, művészetcentrikus hagyománya. Ebben az iskolában sem foglalkoztak azzal, hogy ki van ott az órán, vagy ki nincs ott. Egy Kossuth Lajos utcai fényképészetben dolgoztam tanoncként, a fotográfia elméletét és a hozzá kapcsolódó tudományokat pedig hetenként két alkalommal, délelőtt és délután, két egész napon át ebben a Práter utcai proletárházban tanultam szaktanároktól. Optikát, fénytant, fotokémiát tanultunk, két művészettörténésztől, Rózsa Lászlónétól és Végvári Lajostól kompozíciót; az előbbi az antikvitástól a modernitásig a képzőművészet történetét adta le, az utóbbi valamennyi piktorialista és valamennyi verista iskolájával együtt a fotótörténetet. Három éven át. Ami szintén az egykori Iparrajziskola képzési hagyományának pontos mása volt, hiszen a bevett iparművészeti szakmákon, a szőnyegszövésen, a gobelinkészítésen, a rézművességen, az üvegművészeten, az ötvösművészeten, az ezüstművességen, a bútorkészítésen, a fafaragáson, az intarziakészítésen és a porcelánfestészeten túl az egykori Iparrajziskolában indították meg Pesten először a fotográfusok művészettörténeti ismereteken megalapozott képzését. Ami azt jelentette, hogy intézményesen kiragadták ezeket a szakmákat a művészieskedés és az üzletiesség mocsarából. Nem beszélve arról, hogy Gráber Margithoz hasonlóan nekem is ez lett az első és bizonyosan az utolsó iskolám, ahol végre nem kellett minduntalan elaludnom a pusztító unalomtól.”

(Nádas Péter: Világló részletek)


Vértessy Dorottya fotója

KISKÉPZŐ OKTHXBY