A Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóiskolája Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola és Kollégium

Székely Endre Árpád az első világháború idején, 1917. augusztus 17-én született Budapesten. Már az „elemi” és a „polgári” iskolában is sokat és jól rajzolt, festett. A mai általános iskola felső tagozatának megfelelő „négy polgári” elvégzése után édesapja, aki az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) főtanácsosa volt, kereskedelmi középiskolába járatta, de a tehetséges fiút érdeklődése ott is inkább a képzőművészet felé vitte. Révfy Káldy János grafikus volt a rajztanára, akire Bandi bácsi 2010-ben így emlékezett: „Révfy az első órát azzal kezdte, hogy a ceruzát ketté kellett törni és ritmikus köröket, oválisokat, majd komplikált összefüggő formákat rajzoltunk a ceruza felemelése nélkül! Négy éven keresztül csak magyar népi díszítésű rajzokat és színes formákat terveztünk. Később a Képzőben a díszítőrajz tanárnő (sajnos a nevére már nem emlékszem) megjegyezte: »Székely, magának csak egy baja van: nagyon jól ismeri a magyar népi motívumokat!«”

Amikor édesapja súlyosan megbetegedett, a kereskedelmi középiskolás Székely Endre a szívszanatóriumban megmutatott neki egy amerikai képeslapban látható rózsás csendéletet azzal, hogy azt szeretné olajjal lefesteni. „Ugyan fiam, ne az egészet, csak egy szép rózsát fessél le!” – mondta az édesapja. Bandi bácsi több mint hét évtized múlva így emlékezett a továbbiakra: „Bevásároltam kis olajfestékeket és rá két napra – még meg sem száradt a lakk rajta – bevittem a képet az Édesapámhoz, aki csak ámuldozott: »Fiam, ha meggyógyulok, Rómába mész a Képzőművészeti Akadémiára!« Azonnal elküldte a titkárnőjét Gyertyáni Németh Gyulához, családunk kedvelt festőművész-ismerőséhez, hogy állítson össze számomra egy festőkészletet. A kedves festőládikóm még ma is megvan.”

Az eltökélt, tehetséges ifjú tehát elnyerte a szülői támogatást ahhoz, hogy érettségi után – nem is akárhol – képzőművészetet tanulhasson, de a sors közbeszólt: gyógyíthatatlan beteg édesapja 1934 őszén elhunyt, így Székely Endre félárvaságra jutott és a római tanulmányokból nem lett semmi. Miután leérettségizett, édesanyja megpróbálta őt állásba helyezni az Országos Társadalombiztosító Intézetnél, ahol egykor édesapja is dolgozott. „Igen asszonyom, fel tudjuk venni – mondták az OTI-nél – de ma egy kezdő tisztviselő fizetése 40 pengő, viszont ha a fiú továbbtanul, 80 pengő nevelési járulékot fog kapni!” Tovább kellett hát tanulnia. Másnap a Kálvin téren járva megpillantott egy sárga színű plakátot: „A Székesfővárosi Községi Iparrajziskola tanítványokat vesz fel”. Tudta, hogy itt négy évvel „öregebb” lesz a többi diáknál, de legalább képzőművészetet tanulhat, bement hát, jelentkezett és azonnal föl is vették.

1935-től 1939-ig folytatott rajzi, festészeti és fényképészeti tanulmányokat a Török Pál utcai iskolában, ahol az első évben a kiváló Vaszary-tanítvány, Emőd Aurél (1887 – 1958) festőművész, majd a Blaha Lujza síremlékével hírnevet szerző felsőeöry Fülöp Elemér (1882 – 1946) szobrászművész volt a rajztanára. Az iparrajziskolai tanárain kívül különösen nagy hatást tett rá Szánthó Mária (1897 – 1998) festőművész, aki akkoriban a Pygmalion és a Rege a csodaszarvasról című képeivel nagy sikert aratott Budapesten. A művésznő, akivel 1934-ben ismerkedett meg, sok hasznos tanáccsal látta el a festészete iránt lelkesen érdeklődő fiatalembert. (Kérésére elárulta neki pl. az aktfestéshez kellő „testszínek” kikeverésének titkát. „A művésznő kedvesen fogadott és elmagyarázta, hogy a fehérhez cinóbert és okkert kever, majd az árnyékokat párizsi kékkel hozza ki” – emlékezett az első találkozásukra több mint fél évszázad múlva Bandi bácsi.)
Az Iparrajziskola elvégzése után – mint leventeoktató – Siófokra került a Balatoni Jacht-klubba segédoktatónak. (Az országos levente-mozgalom a középiskolás korú fiúk hazafias szellemű, „sportos” nevelésére és katonai „előképzésére” szolgált.) Nem sokkal később, 1939 őszén (egy hónappal a második világháború kitörése után) behívták katonának. (Magyarország akkor még nem volt hadviselő fél.) Nagykanizsára vonult be, ahol – mivel érettségivel rendelkezett, és ez „nagy szó” volt akkoriban – hamarosan karpaszományos őrvezetővé, majd tizedessé, végül hadapród őrmesterré léptették elő. („Karpaszománynak” az érettségizettek megkülönböztető jelzését hívták az egyenruhán, „hadapródnak” pedig a tisztjelölteket nevezték a hadseregben.)

Miután a „második bécsi döntés” Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz, a magyar hadsereg kötelékében részt vett az erdélyi bevonulásban, majd Csáktornyára helyezték, ahol – immár továbbszolgáló zászlósként – elvégezte a páncéltörő ágyús szakaszparancsnoki tanfolyamot. (Magyarország eközben – a németek szövetségeseként – belesodródott a háborúba: honvédségünk 1941 tavaszán részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban, 1941 nyarától pedig a Szovjetunió elleni hadjáratban.) Székely Endrét 1942 tavaszán a keleti hadszíntérre kivonuló 2. magyar hadsereghez osztották be. A 9. (nagykanizsai) könnyű hadosztály 47. gyalogezredéhez került, amelynek II. (csáktornyai) zászlóaljánál egy páncéltörő ágyús szakasz parancsnoka lett. Székely Endre tüzér-zászlós nyolc hónapos oroszországi frontszolgálata alatt – még a Don folyó felé folytatott előretörés során – részt vett a Tyim városa körül vívott véres harcokban, majd a Don partján, Kosztyenki körzetében vezette szakaszának védelmi harcát. (A fronton tanúsított bátorságáért, helytállásáért később magas hadikitüntetésekben részesítették és 1943. január 1-én hivatásos hadnaggyá léptették elő.) 1943. január 7-én két hét szabadságot kapott, és haza utazhatott Magyarországra. Óriási szerencséje volt, mert öt nappal ezután megindult a szovjet hadsereg hatalmas támadása a Donnál, amely néhány hét alatt szinte teljesen megsemmisítette a 2. magyar hadsereget. (A 47/II. zászlóalj páncéltörő ágyús szakaszából szinte senki nem maradt életben. „Ötvennégy katonámtól búcsúztam el 1943. január elején, és azokból csak három tért vissza” – írja Bandi bácsi 2010-ben.)

A szabadság lejártával az eredeti alakulatához vonult be Csáktornyára. 1944 szeptember-októberében újból a fronton harcolt, a Maros folyó vonalán Makó és Apátfalva térségében. (A szovjet Vörös Hadsereg addigra elérte hazánkat, amelynek területe így véres hadszíntérré vált.) A Tiszántúlon, az 54. gyalogezred kötelékében megint egy páncéltörő szakaszt vezetett, majd október közepétől Szentgotthárdon szolgált, ahol 1945 márciusában egy civil menekültekből és katonákból álló vegyes csoport élén megadta magát a szovjet csapatoknak.

A háború után a Vas megyei Gyékényesen, majd – leszerelése és megnősülése után – Szentgotthárdon telepedett le. „Civil” pályafutását az 1945 szeptemberében Pécsen letett sikeres fényképész-mestervizsgával kezdte, majd kiváltotta az iparigazolványt és Szentgotthárdon saját látszerészeti szaküzletet, illetve fotóműtermet nyitott. Aktívan részt vett a helyi sportéletben: főleg atlétikai-, tenisz- és lövészversenyeken szerepelt, eleinte mint sportoló, később mint játékvezető és versenybíró. Mint fotóművész, képeivel sikeresen szerepelt – többek között – az 1948-as budapesti „Nemzetközi Művészi Fényképkiállításon” és az 1953-as antwerpeni „XX. Nemzetközi Fotószalon” mezőnyében is.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc is Szentgotthárdon érte. Erre Bandi bácsi így emlékezett vissza 2010-ben:

„1956 októberében Szentgotthárd vezető titkára (a járási tanács titkára – S. G.) személyesen jött be a fotóműtermembe. »Székely úr, este 6 órára jöjjön be a járási titkárságra, mert most alakul a Megbékélés Pártja.« Mire én: »Tudja, hogy én hivatásos katonatiszt voltam és nekünk soha nem volt szabad egy politikai pártba belépni vagy azt támogatni.« Azt válaszolta: »Tudom, de most pont a régi értelmiségiekre van szükségünk!« Ez volt a Sors. Másnap a szentgotthárdi Selyemgyár és a Kaszagyár leállította a munkát és a munkások tüntetve követelték a szegedi egyetemisták 12 pontos követelésének nyilvánosságra hozatalát. A tüntető tömeg egészen a város szélén levő katonai laktanyáig ment, ahol a katonák átálltak a felvonuló gyári munkások mellé. Másnap reggel a városban felszerelt hangszórók kihirdették, hogy a Megbékélés Pártja átalakult Nemzeti Bizottsággá, és többek között engem is beválasztottak bizottsági tagnak. Másnap reggel bementem a járási hivatalba, ahol a Nemzeti Bizottság elnöke azzal fogadott: »Te Bandi, itt van három amerikai pasi, érdeklődnek a város iránt, mutasd meg nekik!« Én naivan elvittem őket a híres festményekkel díszített templomba. Egyszer csak az egyik megszólalt magyarul: »Minket nem ez érdekel, mi a Szabad Európa Rádió munkatársai vagyunk és csak egy nyilatkozatot szeretnénk felvenni, hogy ez a forradalom nem amerikai izgatásra jött létre, hanem a magyar nép elkeseredett fájdalmában született.« Egy barátom elvállalta a nyilatkozat elmondását, amit a Szabad Európa másnap le is adott. Mivel az amerikaiak azt is kérték, hogy a sok gyógyszert és kötözőszert, amit magukkal hoztak, egy nagyobb kórházban adhassák le, Székesfehérvárt javasoltam nekik. Ott örömmel fogadták a gyógyszer-adományt, többen tudtak angolul is, és pár óra múlva már indulhattunk is vissza Szentgotthárdra, ahonnan az amerikaiak visszamentek az ausztriai Grazba. Másnap reggel (1956. november 4-én – S. G.) újra átjöttek hozzánk Szentgotthárdra. Teljesen lehangolva érkeztek. »Az oroszok ismét bevonultak Budapestre – mondták –, ahol elkeseredett utcai harcok vannak. Az USA sajnos nem tud segíteni a szuezi események miatt, csomagoljunk össze, holnap értünk jönnek.« Úgy is lett. Azt mondták, hogy ha akarunk, minden további nélkül kimehetünk Amerikába, de ugyanakkor Svájc is bejelentette, hogy 1500 magyar menekültet hajlandó befogadni, és ők ezt a konzulátuson már el is intézték, úgy hogy a holnap este induló vonattal mehetünk. A határon (az osztrák határon – S. G.) egészségügyi vizsgálaton estünk át, és két nap múlva Baselban voltunk, ahol a feleségem önálló fotólabort nyitott az egyetemi kórházban, én pedig egy év múlva már operatőr és laborvezető lettem Basel legismertebb fotóműtermében. Egyszóval így keveredtem ki Svájcba.”

Székely Endre 1956 óta, tehát több mint fél évszázada a svájci Baselban él, mint sikeres festő- és fotóművész. Magyarországra a rendszerváltozás óta gyakran hazalátogat. Itthon – egy csodálatos véletlennek köszönhetően – többek között sikerült újra találkoznia az akkor már 100 éves (!) Szánthó Mária nénivel, ifjúkora nagy festő-példaképével. A szíve visszahúzta a ferencvárosi Török Pál utcába, az egykori Iparrajziskolába is, amely ma ugyanott Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolaként működik. A fotó szakon megismerkedett az ottani tanárokkal és diákokkal, akik szeretettel fogadták, Bandi bácsi pedig később is, ha Magyarországon járt, mindig meglátogatta őket, mesélt a gyerekeknek a régi, háború előtti „Kisképzőről” és ajándékokkal, pl. svájci csokival kedveskedett nekik. Kapcsolata azóta még jobban elmélyült a régi Alma Materrel: önzetlen segítőkészsége bizonyítékaként az utóbbi években iskolánk tehetséges és szorgalmas, de nehéz szociális helyzetű tanulóit rendszeresen jelentős pénzösszegekkel támogatja a Török Pál Utcaiak Művészetoktatási Alapítványán keresztül. Nagylelkű adakozásáért kedves öregdiákunknak, Székely Bandi bácsinak (aki 2010-ben Baráti Körünkbe is belépett és annak „korelnöke” lett) iskolánk Közalkalmazotti Tanácsa –diákságunk és tanári karunk köszönetének jeleként – 2011-ben a „Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola Tantestületének Örökös Tiszteletbeli Tagja” kitüntető címet adományozta.